Picivel több, mint 1 hónap és ismételten szeptember. Akkor lesz 3 éve, hogy meghalt a mamám, 86 éves volt. Szép kor! Nagyon sokat mesélt a régi dolgokról, hogy pl. régen a lányok, elmentek kicsivel "módosabb házakhoz" szolgálni. Ez azt jelentette, hogy ott fejlesztették sütő-főző tudományukat. Nekem ez nagyon fura volt, de nagyon jó volt hallani a régi dolgokról. Mindig mondtam neki, hogy "mama! ez komoly? régen ilyen volt?". Rengeteget tanultam tőle, sokmindent ellestem mikor sütött vagy főzött. Mindig szerettem nézni, ha valamit kotyvasztott meg én is kotyvasztottam vele:) Sokszor dagasztottunk, rétest nyújtottunk, nagyon jó volt! Nagyon rossz, hogy már nincs, sokszor eszembe jut. Velünk élt, vagy inkább mi vele?! :) Sokat voltam vele, mert ha anyuék dolgoztak is, azért én itthon voltam, ha éppen nem suliban voltam. Nyáron minden nap vele voltam, amikor csak tudtam. 83 éves korában kezdett betegeskedni. Előtte sosem volt orvosnál, mert ő mindig magát gyógyította. Elment különbőző növényeket szedni, bújta az ilyen-olyan könyveket, amiben leírták, hogy melyik növény mire jó. Készített magának teákat is, szárított növényekből. Némelyik egész fini volt:) tanúsíthatom! :) Volt kórházban is, mert nem tudott enni, így infúzión keresztül táplálták, aztán jobban lett, hazahozhattuk. Viszont már szinte csak leveses, pépes dolgokon élt, mert azt mondta, hogy a szilárd nem megy le, hanem inkább kifele jön. Én akkor ezt nem igazán értettem, hogy mi az hogy nem megy le?? Nekem ez olyan hihetetlen volt. Így maradtak a levesek, főzelékek, reszelt gyümölcsök és nagy ritkán némi szilárd dolog. A mostani szobám a mama szobája volt. A régi szobám közelebb volt a mama szobájához, mint anyuéké. Így rengetegszer volt olyan, hogy a mama zörgött, én meg mentem és hol inni adtam neki éjszaka, hol amit éppen akart. Volt neki egy régi botja, olyan, amivel ballagni szoktak a diákok. Talán még apué volt vagy valamelyik tesójáé. Ha valamit akart, akkor a bottal megütötte az asztalt, ami elég közel volt az ágyához. Szinte már ébren aludtam, mert hallgattam, hogy mikor "zörög a bot". Előfordult, hogy azért zörgött, mert lecsúszott az ágyról és nem tudott visszamászni, mert annyira nem volt már ereje. Fürödni az elején, amikor még jobban volt, kijött, de ott mentem mellette, nehogy elessen. Besegítettem a kádba és úgy fürdettem meg. Aztán mikor már alig volt ereje menni, akkor kivezettem,rám támaszkodott, letettem egy széket a fürdő közepére, leültettem és ott volt fürdés. Aztán mikor végeztünk, visszavezettem. Jött a körömvágás, reszelés, mert magának már nem tudta levágni. A halála előtti napon, gondoltam készítek neki valami finomat, amit előzőleg a tévében láttam. . Káposztás lángos. Mikor készen lett, bevittem neki, de csak 1 falatot tudott enni és aludt tovább. Azt szokták mondani, hogy akik a haláluk előtt vannak, rengeteget alszanak. Hogy miért?! Ezt nem tudom. Szinte majdnem egész nap aludt szombaton. Csak néha-néha volt fent inni. Aztán másnap, vasárnap volt a szeptemberi Bucsu, tudjátok, ringlis, árusok.. Előző nap begyúrtam 1 adag sajtos tallérnak valót, azt golyóztam a nappaliban, mikor anyu jött ki a mama szobájából, hogy szerinte a mama "elment". Abbahagytam a golyózást, bementem, megfogtam a kezét, megnéztem, hogy van-e pulzusa, de nem volt. :( megsimogattam az arcát, fogtam a kezét és sírtam anyuval együtt. Olyan volt, mintha aludt volna, csak nagyon mélyen. Aztán anyu szólt apunak is, aki éppen a konyhában volt. Aztán már 3-an sírtunk, a mama apunak volt az anyukája. A tesóm nem volt itthon, mert a barátjánál volt aznap. Felhívtam, de nem tudtam elmondani neki, hogy mi történt, mindig kinyomtam, mikor arra került volna sor, hogy elmondjam, egyfolytába csak sírtam, sírtam és sírtam, mint ahogy most is:(miközben ezeket a sorokat írom. Aztán jöttek a hivatalos dolgok, orvos felhívás, aki megírta a papírokat. Aztán jött a hullaszállító, mondanom se kell, hogy rettentő rossz volt látni a koporsóban. Aztán értesítve lett a többi családtag is. Amikor anyu meg a mama lánya öltöztették, akkor én be se mentem, mert egyszerűen nem volt erőm hozzá, annyira padlón voltam. Eljött a temetés napja. Úgy szokás, hogy a családtagok a koporsó köré állnak és ott gyászolnak. Na már most nekem nem volt erőm odamenni. Egyszerűen nem tudtam. A másik mamám meg csak mondogatta, hogy menj oda, én meg mondtam neki, hogy nem. Nem tudtam odamenni, mert attól tartottam, hogyha odamegyek, akkor ordítani fogok! :( Így inkább háttérben maradtam. Rengeteget sírtam. Ha a mama lát fentről, akkor büszke rám, mert immáron cukrász vagyok, elértem amit mindig is akartam. Sajnos ő a műveimet már nem látthatta élőben, de odafentről biztos látja, figyel és szinte hallom ahogy "mondja": "büszke vagyok rád, nagyon ügyes vagy!" :)
